Olvasónapló

"Az írásosságban a mondottaknak ez az értelme tisztán önmagáért, a kifejezés és a kinyilvánítás valamennyi érzelmi mozzanatától elválasztva van jelen. A szöveg nem azt kívánja, hogy életmegnyilvánulásként értsük, hanem azt akarja, hogy a mondandóját értsük meg." (Gadamer, 275)

"A problématörténet csak akkor volna valódi történet, ha felismerné, hogy a probléma azonossága üres absztrakció, s elismerné a változást a kérdésfeltevésekben." (Gadamer, 263)

"Egy kérdést megérteni annyi, mint a kérdést kérdezni. Egy véleményt megérteni annyi, mint egy kérdésre adott válaszként megérteni." (Gadamer, 263)

"A dolgok folyását általában olyasmiként tapasztaljuk, mint ami állandóan terveink és elvárásaink megváltoztatására kényszerít bennünket. Aki mereven ragaszkodik terveihez, az éppen hogy saját eszének tehetetlenségét fogja érezni. Ritkák azok a pillanatok, amikor minden «magától megy», amikor az események maguktól alkalmazkodnak terveinkhez és vágyainkhoz." (Gadamer, 260)

"Tehát aki érteni akar, annak kérdezve vissza kell mennie a mondottak mögé. Válaszként kell megértenie őket egy kérdés felől, melyre válaszolnak. De ha így visszamegyünk a mondottak mögé, szükségképp a mondottakon túlra kérdezünk. Hiszen a szöveget csak akkor értjük meg tulajdon értelmében, ha szert teszünk a kérdéshorizontra, mely mint olyan más lehetséges válaszokat szükségképp átfog. Ennyiben egy mondat értelme relatív, arra a kérdése vonatkoztatott, melyre a mondat válasz, ez pedig azt jelenti, hogy szükségképp túlmegy a benne mondottakon. A szellemtudományok logikája, miként ebből a meggondolásból kitűnik, a kérdés logikája." (Gadamer, 259)

"A dialektika művészete nem annak a művészete, hogy mindenkivel szemben győzzünk a vitában. Ellenkezőleg: az is lehetséges, hogy az, aki a dialektika művészetét, tehát a kérdezés és az igazságkeresés művészetét gyakorolja, a hallgatóság előtt a rövidebbet húzza. A dialektika mint a kérdezés művészete csak abban igazolja fölényét, hogy aki kérdezni tud, az a kérdezést, tehát a még nyitottak felé való irányulást fenn tudja tartani. A kérdezés művészete a továbbkérdezés művészete, ez pedig azt jelenti, hogy a gondolkodás művészete. Dialektikának nevezik, mert a valódi beszélgetés folytatásának a művészete." (Gadamer, 257) Platón vii. levél

"Platón felejthetetlenül ábrázolta, hogy miért nehéz tudni, hogy mit nem tudunk, A vélekedés hatalma az, amivel szemben oly nehéz eljutni a nemtudás beismeréséig. A vélekedés az, ami a kérdést elfojtja." (Gadamer, 256)

"Amidőn tudásról beszélek, ezen olyasvalamit értek, ami az értelemhez kötődik, megragadja az érzékek által észlelteket, megszemléli a dolgokat, többet lát annál, amit az érzékek közvetítenek, elgondolkodik a látottakon, már a látás során is, és azokat valamely eszmével ruházza föl. Nem egyszerű kijelentésben fejezi ki ma¬gát, hanem entimémában: már a kezdet kezdetén tudományos a természete, és eb¬ben áll méltósága. Az eredményeitől függetlenül vett tudás igaz méltósága, értéke, kívánatos mivolta azon alapszik, hogy magában rejti a tudományos vagy bölcseleti eljárásnak ezt a magját. Így válik a tudás öncéllá: ezért lehet szabadnak nevezni. Nem tudni a dolgok összefüggéseiről, ez a szolga és a gyerek állapota; hogy feltérképezte a mindenséget, ezzel dicsekszik vagy legalábbis erre törekszik a bölcselet." (Newman)

"Miért e különbségtétel? Azért, mert csak az szabad tudás, amely önnön céljain alapszik, nem függ folytatásától, nem vár kiegészítésre, elutasítja bárminő cél vezérlését (mint mondják), vagy nem olvad be egyéb tudományba, éspedig annak érdekében teszi ezt, hogy elmélkedésünk megfelelő tárgyaként jelenjék meg." (J. H. Newman) Világosság, 40. évf. 8-9. sz. / 1999

"A voltaképpeni tapasztalat az, amelyben az ember saját végességének a tudatára ébred. Tervező eszének cselekvőképessége és öntudata itt ütközik határaiba. Puszta látszatnak bizonyul, hogy minden visszavonható, hogy mindig mindenre van idő, s valamiképp minden visszatér. Ellenkezőleg: aki a történelemben áll, és a történelemben cselekszik, az állandóan azt a tapasztalatot szerzi, hogy semmi sem tér vissza. Elismerése annak, ami van – ez itt nem annak az elismerését jelenti, ami létezik, hanem azoknak a határoknak a belátását, amelyeken belül még nyitott a jövő az elvárás és a tervezés számára – vagy inkább elvi megfogalmazásban: hogy véges lények bármiféle elvárása és tervezése véges és korlátozott. A voltaképpeni tapasztalat tehát a saját történetiségünk tapasztalata." (Gadamer, 250-251)

"Ha a tapasztalatot így, az eredménye szempontjából nézzük, akkor átugorjuk a voltaképpeni folyamatát. Ugyanis ez a folyamat lényegileg negatív. Nem írható le egyszerűen a típusszerű általánosságok töretlen kialakulásaként. Ellenkezőleg: ez a kialakulás azáltal megy végbe, hogy a tapasztalat állandóan hamis általánosításokat cáfol meg, a tipikusnak tartottat úgyszólván megfosztja tipikusságától. Ez már nyelvileg is kifejeződik abban, hogy kettős értelemben beszélünk tapasztalatról: beszélünk egyrészt olyan tapasztalatokról, melyek várakozásunknak megfelelnek, igazolják azt, másrészt viszont arról a tapasztalatról, amelyet «szerzünk». Ez utóbbi, a voltaképpeni tapasztalat, mindig negatív. Ha egy tárgyon tapasztalatot szerzünk, akkor ez azt jelenti, hogy mindaddig nem láttuk helyesen a dolgokat, s most már jobban tudjuk, hogy mi a helyzet. A tapasztalat negativitásának tehát sajátosan produktív értelme van. Nem egyszerűen tévedés, melyet felismerünk s ennyiben helyesbítünk, hanem me...

"A filológus az adott szöveget, vagyis a szövegben a fent említett értelemben saját magát érti meg, a történész pedig magának a világtörténelemnek a nagy, általa megfejtett szövegét érti meg, melyben minden öröklött szöveg csak értelemtöredék, betű, s ő is önmagát érti meg ebben a nagy szövegben." (Gadamer, 239)

"Az Ószövetséggel kapcsolatban ez régi hermeneutikai probléma. Vajon az Újszövetség felől történő keresztény értelmezése vagy pedig zsidó értelmezése a helyes? Vagy talán mindkét értelmezés jogos, azaz van bennük valami közös, és tulajdonképpen ez az, amit az értelmezés igazságként megért?" (Gadamer, 233)

"Az eseményeknek ebben a szakaszában, vagyis a forradalom alatt leginkább a pártprogramok különböztették meg a pártokat a tanácsoktól, mert ezek a programok, teljesen függetlenül attól, hogy mennyire voltak forradalmiak, mind «receptek» voltak, nem cselekvést, hanem végrehajtást követeltek, «energikusan végre kellett hajtani őket a gyakorlatban» – ahogy Rosa Luxemburg meglepő éleslátással megjegyezte a szóban forgó problémával kapcsolatban. Ma már tudjuk, hogy milyen hamar eltűnt a teoretikus formula a gyakorlati végrehajtásban, de ha túlélte volna a végrehajtást, sőt ha bebizonyosodott volna róla, hogy minden szociális és politikai baj csodaszere, a tanácsok akkor is kénytelenek lettek volna fellázadni minden ilyen politika ellen, mert maga a «tudást» birtokló pártszakértők és a tudás alkalmazására hivatott néptömegek elválasztása figyelmen kívül hagyta az átlagpolgárnak azt a képességét, hogy cselekedjen és véleményt alkosson. Vagyis a tanácsok óhatatlanul fölöslegessé váltak, a...

"Szorosan összefügg ezzel egy másik felismerés, amely az emberi hatalom természetére vonatkozik. Szemben az erővel, amely minden egyes elszigetelt ember tulajdona és képessége az összes többivel szemben, hatalom csak akkor jön létre, ha az emberek egyesülnek, hogy cselekedjenek, és a hatalom eltűnik, ha – bármilyen okból – szétszóródnak és elhagyják egymást. Következésképp azok az eszközök, amelyek életben tartják a hatalmat, az összekapcsolódás és az ígéret, az egyesülés és az egyezségkötés, s ahol és amikor az embereknek sikerül érintetlenül fenntartaniuk azt a hatalmat, amely valamilyen sajátos tett vagy cselekvés során kialakult közöttük, már benne vannak egy olyan szilárd világi struktúra megalapozásában, konstituálásában, amely mintegy szállást ad egyesített cselekvési hatalmuknak. Az ember világépítő képességének egyik eleme az az adottsága, hogy ígéretet tud tenni és meg tudja tartani ígéretét, Ahogy az ígéretek és az egyezségek a jövőre vonatkoznak és stabilitást adnak a ...

"Mielőtt az amerikai átlagfilozófia a rousseau-i fogalmak áldozatává vált volna ezekben a kérdésekben – és ez nem következett be a tizenkilencedik század előtt –, az amerikai hit egyáltalán nem az emberi természetbe vetett, félig vallásos bizalmon alapult, hanem épp ellenkezőleg azon, hogy a közös kötelékek és a kölcsönös ígéretek lehetővé teszik az egyedi emberi természet fékentartását. Az egyes ember számára az ad reményt, hogy nem az ember, hanem emberek népesitik be a földet és hozzák létre maguk között a világot. Az emberi evilágiság menti meg az embert az emberi természet csapdáitól." (Arendt, 228)

"Mert a kiválóság iránti szenvedélytől független hatalomvágy és hatalomakarás jellemzi ugyan a zsarnokot, mégsem tipikus politikai vétek, inkább olyan tulajdonság, amely minden politikai élet megsemmisítésére tör, vétkeinek megsemmisítésére éppúgy, mint erényeiére. A zsarnok épp azért szeret minden ember társaságán felülemelkedni, mert hiányzik belőle a vágy, hogy másoknál jobb legyen, hiányzik belőle a kiválóság iránti szenvedély, fordítva pedig, az embereket a kiválóság vágya készteti arra, hogy szeressék a világot és élvezzék a hasonlók társaságát, s ez ösztönzi őket a közügyekben való részvételre." (Arendt, 156-157)

"Kétségkívül minden tettnek megvan az indítéka, celja és elve, de a cselekvés maga, bár kihirdeti célját és nyilvánvalóvá teszi elvét, a cselekvő legbensőbb indítekait nem tárja fel. Az indítékok sötétben vannak, nem fénylenek, hanem elrejtőznek, s nemcsak mások elől, hanem többnyire a cselekvő elől s introspekciója elől is. Így mivel az indítékok keresése, az a követelés, hogy mindenki tárja fel nyilvánosan legbensőbb motivációját, a lehetetlent tűzi célul, minden szereplőt képmutatóvá változtat. Abban a pillanatban, amint megkezdődik az indítékok feltárása, a képmutatás elkezd megmérgezni minden emberi kapcsolatot." (Arendt, 126-127)

"...a történelem korábbi részében nincs előzménye és megfelelője az elmúlt, századok forradalmi szellemének, amely a felszabadulás és egy olyan új ház felépítésének a vágya, ahol ellakhat a szabadság." (Arendt, 45)

"[a görögök] Sem az egyenlőséget, sem a szabadságot nem tartották az emberi természet inherens tulajdonságának, egyik sem volt phüszei , természettől adott és magától értetődő, hanem nomó eredt mind a kettő, vagyis konvencionális volt és mesterséges, emberi erőfeszítés eredménye, s az ember által létrehozott világ tulajdonsága." (Arendt, 39)