Mások szövegei

"Másfelől a globális tőke gyakorlatilag adózás nélkül száguldozik a világban, ezért — miközben a rendszer vezető ideológusai tudásalapú társadalomról beszélnek — a humán tőke újratermelésére (egészségügyre, oktatásra, kultúrára stb.) – a csúcstechnológián dolgozó munkásság egy nagyon szűk szegmensét kivéve — egyre kevesebb erőforrás áll rendelkezésre. Pontosabban: a humán tőke újratermelése egyre inkább a rövid távú profitérdekeknek rendelődik alá, melynek egyenes következménye a humán tőke értékvesztése. A korlátok nélkül maradó globális tőke felfalja az alapvető létfeltételét jelentő munkaerőt, hiszen marxi terminológiával – de Marx alapfeltevésén is túl – a munkásság széles köreiben nem biztosítja annak egyszerű újratermelési költségeit sem, súlyosan veszélyeztetve ezzel «saját» profittermelő képességét." (Szalai Erzsébet, 16.)

"Mi azonban talán értékelhetjük ezt a populista retorikát, amelynek legalább annyi az érdeme, hogy felhívja a figyelmünket minden fent felsorolt posztmodernizmus egyik alapvető jellemvonására: nevezetesen arra, hogy elmosódik bennük a régebbi (alapvetően érett modernista) határ a magas kultúra és az úgynevezett tömeg- vagy kommersz kultúra között, és új típusú szövegek jönnek létre, amelyeket áthatnak annak a kultúraiparnak a formái, kategóriái és tartalmai, amelyet olyan szenvedélyesen tagadott meg a modern minden ideológusa, Leavistől és az amerikai Új Kritikától kezdve egészen Adornóig és a frankfurti iskoláig. A posztmodernizmusokat valójában éppen ez az egész "lealacsonyult" tájkép nyűgözte le: a bóvli és a giccs, a tévésorozatok és a Reader's Digest -kultúra, a reklámok és a motelek, a késő esti beszélgetős műsorok és a hollywoodi B-kategóriás filmek, az úgynevezett para-irodalom annak repülőtéri ponyva kategóriáival, amilyen a horror és a romantika, a népszerű