Olvasónapló

"A kálvinizmus istene nem egyes «jó cselekedeteket» várt az övéitől, hanem a rendszerré emelt tettek által üdvözülést .( «Werkheiligkeit» ). Szó sem volt itt a katolikus, igazán emberi élet oda-visszájáról, a bűn, megbánás, gyónás, kiengesztelés, újabb bűn vagy időleges büntetéssel letudott, egyházi kegyelmi eszközökkel kiegyenlített szaldó menetéről. Így szüntették meg a mindennapi ember terv és rendszer nélküli erkölcsi gyakorlatát s alakították ki az egész életvezetés következetes módszerét. Nem véletlen, hogy a «metodista» név a XVIII. században éppen azokon maradt, akik a puritán gondolatok utolsó nagy újjáéledésének hordozói voltak, éppen úgy, ahogyan a «precizisták» szándékosan hasonló jelentésű elnevezését XVII. századi szellemi előfutáraikra használták. Hiszen csak az egész élet értelmének minden órában és minden cselekedetben lezajló alapvető megváltoztatása szavatolhatta a kegyelem működését, mint az ember felemelését a status naturaeből (természeti állapotból – a ford....

"Istennek a megkegyelmezettekkel való közössége sokkal inkább azon alapulhatott s úgy volt megtudható, hogy Isten a kiválasztottakban működött, («operatur»), s hogy ők ennek tudatában voltak — abból tehát, hogy cselekedeteik az Isten kegyelméből származó hitből fakadtak, s hogy hitüket ugyancsak Isten kegyelméből származó cselekedeteik minősége legitimálta. Ebben fejeződik ki az összes gyakorlati vallásosság osztályozása szempontjából lényeges és egyáltalán érvényes különbség a döntő jelentőségű állapotként gondolt üdvöt illetően: a virtuóz hivő úgy biztosíthatja saját kegyelmi állapotát, hogy vagy az isteni hatalom véredényének, vagy pedig eszközének érzi magát. Az előbbi esetben misztikus érzelmi kultúra felé hajlik vallásos élete, az utóbbi esetben aszketikus cselekvés felé. Luther az előbbi típushoz állt közel, a kálvinizmus az utóbbihoz." (Weber, 152-153)