Olvasónapló

"Ahol szeretetet cserélünk szeretetre, az ebben megnyilvánuló belső energiával egyébként nem tudnánk mit kezdeni; ha odaadjuk, semmiféle hasznot nem áldozunk fel – a ténykedés külső következményeitől most eltekintve; amikor a társalgásban szellemi tartalmakat osztunk meg, ettől még ezek nem csökkennek; amikor környezetünknek személyiségünk képét kínáljuk fel, miközben a többiekét befogadjuk, akkor ebben a cserében semmivel sem fogjuk kevésbé birtokolni önmagunkat. Mindezen csereaktusokban az értéknövekedés nem a nyereség és a veszteség beszámításával keletkezik; az egyes felek hozzájárulása vagy teljesen túl van ezen az ellentéten, vagy már önmagában az is nyereség, hogy egyáltalán áldozatot hozhatunk, így a viszonzást – annak ellenére, hogy mi magunk is adtunk – adományunk ellenére is meg nem szolgált ajándéknak érezzük. Ezzel szemben a gazdasági csere – érintsen bár anyagokat vagy munkát, illetve anyagba fektetett munkaerőt – mindig valamely másként is felhasználható jószág felá...

„objektivitás = érvényesség szubjektumok számára általában” Simmel ezt úgy idézi, mint trivialitást. (51)

"A keresztény aszkézis – mind külső megnyilvánulásuk, mind pedig szándékuk szerint – igen különböző elemeket egyesített magában, Nyugaton azonban ezek az elemek legjelentékenyebb megjelenési formájukban – egyes esetekben már az antikvitásban, a középkorban pedig teljesen – racionális jellegűek voltak. Ezen alapul a szerzetesi életvezetés világtörténeti jelentősége Nyugaton, ellentétben a keleti szerzetességgel – nem az egészével, hanem általános típusával. Ez az életvezetés emancipálódott a világtól való tervtelen meneküléstől és a virtuóz önkínzástól elvileg már szent Benedek regulájában, még inkább a Cluny apátoknál s a cisztercitáknál, leghatározottabban végül a jezsuitáknál. A racionális életvezetés rendszeresen kiművelt módszere lett belőle, azzal a céllal, hogy túlhaladják a status naturae-t, hogy az embert kivonják az irracionális ösztönök hatalmából, függéséből – melyet a világ és a természet kényszerít rá –, s alávessék a tervszerű akarás fensőbbségének, hogy cselekedetei...

"A kálvinizmus istene nem egyes «jó cselekedeteket» várt az övéitől, hanem a rendszerré emelt tettek által üdvözülést .( «Werkheiligkeit» ). Szó sem volt itt a katolikus, igazán emberi élet oda-visszájáról, a bűn, megbánás, gyónás, kiengesztelés, újabb bűn vagy időleges büntetéssel letudott, egyházi kegyelmi eszközökkel kiegyenlített szaldó menetéről. Így szüntették meg a mindennapi ember terv és rendszer nélküli erkölcsi gyakorlatát s alakították ki az egész életvezetés következetes módszerét. Nem véletlen, hogy a «metodista» név a XVIII. században éppen azokon maradt, akik a puritán gondolatok utolsó nagy újjáéledésének hordozói voltak, éppen úgy, ahogyan a «precizisták» szándékosan hasonló jelentésű elnevezését XVII. századi szellemi előfutáraikra használták. Hiszen csak az egész élet értelmének minden órában és minden cselekedetben lezajló alapvető megváltoztatása szavatolhatta a kegyelem működését, mint az ember felemelését a status naturaeből (természeti állapotból – a ford....

"Istennek a megkegyelmezettekkel való közössége sokkal inkább azon alapulhatott s úgy volt megtudható, hogy Isten a kiválasztottakban működött, («operatur»), s hogy ők ennek tudatában voltak — abból tehát, hogy cselekedeteik az Isten kegyelméből származó hitből fakadtak, s hogy hitüket ugyancsak Isten kegyelméből származó cselekedeteik minősége legitimálta. Ebben fejeződik ki az összes gyakorlati vallásosság osztályozása szempontjából lényeges és egyáltalán érvényes különbség a döntő jelentőségű állapotként gondolt üdvöt illetően: a virtuóz hivő úgy biztosíthatja saját kegyelmi állapotát, hogy vagy az isteni hatalom véredényének, vagy pedig eszközének érzi magát. Az előbbi esetben misztikus érzelmi kultúra felé hajlik vallásos élete, az utóbbi esetben aszketikus cselekvés felé. Luther az előbbi típushoz állt közel, a kálvinizmus az utóbbihoz." (Weber, 152-153)

"Ezen alapul problémafelvetésünknek Sombartétól eltérő volta, Később derül majd ki, hogy a különbségnek milyen nagy gyakorlati jelentősége van. Már itt megjegyezzük azonban, hogy Sombart egyáltalán nem hagyta figyelmen kívül a tőkés vállalkozónak ezt az etikai oldalát. Csakhogy az ő gondolati összefüggésében ez az etikum a kapitalizmus Nekünk viszont a mi céljaink szempontjából a fordított hipotézist kell számba vennünk." (Weber, 48-49., 28. lj.)

"– Aki a pénzt adja, a maga szája íze szerint való árut követelhet. – Bizonyos fokig; de a nagyközönség megérdemli, hogy becsülje az ember; hogy ne bánjék vele úgy, mint gyerekekkel, akiktől elszedi a pénzt. Keltsük föl benne lassanként a jó érzést s a jó ízlést, akkor majd kettős gyönyörűséggel hozza ide a pénzét, mert értelme, sőt józan esze sem tehet semmi szemrehányást. Lehet hízelegni neki, mint egy szeretett gyermeknek; hízelegni, hogy megjavítsuk, hogy később felvilágosítsuk: de nem úgy, mint valami előkelő és gazdag embernek, hogy állandósítsuk azt a tévedését, amit kihasználunk." (Goethe, 285)

"A szellemi termelés természete ráadásul – ellentétben az anyagi termelés szerkezetével – nem hierarchikus; szerkezete inkább viszonyok hálóját formázza, (amelyben ha hierarchiák kialakulnak is, azok gyakran kölcsönös hierarchiák, még ha nem is feltétlenül szimmetrikusak), így a szellemi termelés kevésbé nyom a hierarchikus egyenlőtlenségek felé, mint a termelés hagyományos formái." (Kapitányék, epub)