A "szellemi termelési mód"

"Ha – Heidegger gondolatmenetét folytatva – nem társadalomtörténeti szempontból {890} vetjük föl azt a kérdést, hogy miként lehetséges, hogy a szellem a „rossz” forrásává válik, hanem filozófiai-antropológiai síkon, akkor azt mondhatjuk, hogy a szellem működése gyakran azáltal válik „rossz” eszközzé, hogy egyfajta (szervetlen) funkcionalizmus szolgálatába állítják. Az ember a világ működéseinek megfigyelése során működéstörvényeket állapít meg, s ezekből funkciókat absztrahál: megállapítja, hogy a fák gyökerének, az emberi májnak, stb. mi (minden) a lényegi funkciója. Ezen absztrakciók segítségével lesz képes beavatkozni a természet működésébe; funkciók ellátására hoz létre szerszámokat, és egész szellemi termelése is erre a funkcionális szemléletre épül: minden innováció – legyen az technikai–technológiai vagy társadalmi innováció valamely funkció (jobb) ellátására irányul. Csakhogy ez a funkcionalista szemlélet (a mennyiségi gondolkodás korábban említett jelentőségéhez hasonlóan nélkülözhetetlen, de torzító) leegyszerűsítés: a természetben (és persze a társadalomban) nincsenek külön „funkciók”: összműködés van, s amikor „funkciókat” különítünk el, figyelmen kívül hagyjuk az adott funkcióhoz, működéshez kapcsolódó számtalan egyéb tényezőt. Ennek következtében az egy-egy meghatározott funkcióra koncentráló megoldások rombolni fogják a szervezet egészét. A szélsőségesen rossz megoldások – mindig valamilyen funkcionalizmus jegyében – tudatosan fel is vállalják a számukra fontos mozzanatokon kívüli, egyéb tényezők rombolását is, de mivel a teljes összefüggésrendszert senki sem képes átlátni, mindig olyan tényezőket is rombolnak, amelyekről nem is tudnak, míg végül „funkcionalizmusuk” következtében rájuk dől az egész épület." (Kapitányék, 328)