Olvasónapló

"Mármost ha nincsenek ilyen egymástól elkülönülő horizontok, egyáltalán miért beszélünk horizont-összeolvadásról, s nem egyszerűen új horizont képződéséről, mely kitolja határait a hagyomány mélyébe? Ha ezt a kérdést feltesszük, akkor elismerjük annak a szituációnak a sajátszerűségét, melyben a megértés tudományos feladattá válik, s elismerjük, hogy ezt a szituációt végre csakugyan hermeneutikai szituációként kell kidolgozni. A hagyománnyal való minden találkozás, melyet történeti tudattal hajtunk végre, tapasztalja a szöveg és a jelen közti feszültséget. A hermeneutikai feladat abban áll, hogy ezt a feszültséget ne leplezzük el naiv összehangolással, hanem tudatosan kibontsuk. Ezért a hermeneutikai hozzáálláshoz szükségképp hozzátartozik a történeti horizont felvázolása, mely különbözik a jelen horizontjától. A történeti tudat tudatában van saját másságának, s ezért a hagyomány horizontját elkülöníti a saját horizontjától. Másrészt azonban ő maga, mint igyekeztünk kimutatni, csak...

"Mindkét esetben arról van szó, hogy a megértő úgyszólván kivonja magát a megértés szituációjából. Ő maga elérhetetlen. Miközben a másik személy álláspontját eleve bekalkuláljuk abba, amit mondani akar, saját álláspontunkat biztonságba helyezzük azáltal, hogy megközelíthetetlenné tesszük. A történeti gondolkodás kialakulásánál láttuk, hogy az valóban végrehajtja ezt a kétértelmű átmenetet az eszköztől a célhoz, tehát céllá teszi azt, ami csak eszköz. A történetileg megértett szövegtől a szó szoros értelmében elragadja azt az igényét, hogy valami igazat mondjon. Úgy véli, hogy megért, amikor a hagyományt történeti álláspontról nézi, azaz belehelyezkedik a történeti szituációba, és megpróbálja rekonstruálni a történeti horizontot. Ha ezt tesszük, valójában elvileg lemondunk arról az igényről, hogy a hagyományban olyan igazságra bukkanjunk, amely a mi számunkra is érvényes és érthető. Ennyiben a másik másságának az ilyen elismerése, mely ezt a másságot objektív megismerés tárgyává te...

"A horizont az a látókör, amely mindent átfog és körülzár, ami egy pontról látható. Például a gondolkodó tudatra vonatkozóan szokás beszélni szűk horizontról, a horizont lehetséges tágításáról, új horizont feltárulásáról stb. A filozófiai nyelvben főleg Nietzsche és Husserl óta terjedt el ez a szóhasználat a gondolkodás szükségképp véges meghatározottságának és a látókörbővülés haladástörvényének a jellemzésére. Akinek nincs horizontja, az nem lát elég messze, s ezért túlbecsüli a közelit. S megfordítva: akinek van horizontja, az nem szorítkozik a legközelebb levőre, hanem képes távolabb látni. Akinek van horizontja, az minden dolog jelentőségét helyesen tudja felmérni ezen a horizonton belül, közelsége és távolisága, nagysága és kicsinysége tekintetében." (Gadamer, 214)

"Mint fentebb mondottuk, a megértés azzal kezdődik, hogy valami megszólít bennünket. Ez a legfőbb hermeneutikai feltétel. Most már tudjuk, hogy mit jelent ez a követelmény: saját előítéleteink elvi felfüggesztését. [...] Valójában az a helyzet, hogy saját előítéletünk csak akkor vesz részt igazán a játékban, ha ő maga is kockán forog. A másik személy igazságigényét egyáltalán csak akkor képes tapasztalni, ha kijátssza saját kártyáját, s csak így teszi lehetővé a másiknak, hogy ő is kijátssza a magáét." (Gadamer, 212)

"S ahogy hiszünk egy tudósító híreinek, mert ő jelen volt, vagy valami egyéb okból jobban tudja a dolgot, úgy vagyunk elvileg nyitottak ama lehetőség iránt, hogy az öröklött szöveg jobban tudja a dolgokat, mint amennyire azt a mi előzetes véleményünk engedi neki. S a szöveget csak akkor próbáljuk egy másik személy véleményeként — pszichológiailag vagy történetileg — «megérteni», ha kudarcot vall az a kísérletünk, hogy a mondottakat igaznak tekintsük. Itt is igazolódik, hogy a megértés elsődlegesen azt jelenti, hogy a dolgot értjük meg, s csak másodlagosan jelenti azt, hogy a másik személy véleményét mint olyat elkülönítjük és megértjük." (Gadamer, 209)

"Láttuk, hogy minden megértés és megértetés célja a dologban való egyetértés. Így a hermeneutikának kezdettől fogva az a feladata, hogy a hiányzó vagy a megzavart egyetértést megteremtse, illetve helyreállítsa." (Gadamer, 208)

"Ha megpróbálunk megérteni egy szöveget, nem helyezkedünk bele a szerző lelkialkatába, hanem ha már mindenképp belehelyezkedésről akarunk beszélni, akkor abba a perspektívába helyezkedünk bele, amelyből a másik személy a véleményét megalkotja. Ez pedig azt jelenti, hogy megpróbáljuk érvényre juttatni a tárgyi jogosságát annak, amit a másik mond. Sőt ha a megértés a célunk, még arra is törekszünk, hogy megerősítsük az érveit. Így történik ez már a beszélgetésben is. Mennyivel inkább érvényes hát az írott szövegek megértésére, hogy valamilyen értelemnek a dimenziójában mozgunk, mely magában véve érthető, s mint olyan nem ösztönöz bennünket arra, hogy visszamenjünk a másik személy szubjektivitásához. A hermeneutikának az a feladata, hogy megvilágítsa a megértésnek ezt a csodáját, mely nem a lelkek titokzatos communiója, hanem részesedés a közös értelemben. (Gadamer, 208)

"Sőt, az Alkotmányozó Gyűléssel és a választójoggal a kérdés nincs kimerítve; ehhez jön még az egészséges közélet és a dolgozó tömegek politikai aktivitása legfontosabb demokratikus garanciáinak, a sajtószabadságnak, az egyesülési és gyülekezési jognak a megszüntetése. Ezek gyakorlását a szovjetkormány valamennyi ellenfele számára törvénytelennek minősítették. Ezekre a beavatkozásokra messze nem érvényes Trockij fenti érvelése a választott demokratikus testület nehézkességéről. Közismert és vitathatatlan tény viszont, hogy szabad, nem korlátozott sajtó, akadálytalan egyesülési és gyülekezési élet nélkül a széles néptömegek uralmában nincs sok köszönet. Lenin azt mondja: a polgári állam a munkásosztály elnyomásának eszköze, a szocialista — a burzsoázia elnyomásáé. A szocialista állam mintegy a feje tetejére állított kapitalista állam. Ez a leegyszerűsített felfogás eltekint a leglényegesebbtől: a polgári osztályuralomnak nincs szüksége a néptömegek politikai iskolázására és nevelés...

"A hagyomány valójában mindig magának a szabadságnak és a történelemnek a mozzanata. A legvalódibb, legszolidabb hagyomány öröklődése sem a természeti folyamatok módján játszódik le az egyszer már meglevők tehetetlenségi erejénél fogva, hanem igenlésre, megértésre és ápolásra szorul. Lényege szerint megőrzés, mely egyébként minden történeti változásban szerepet játszik. A megőrzés pedig az ész tette, persze olyan tette, melyet észrevétlenül hajt végre. Ez az oka, hogy csak az újítás, a tervbe vett látszik az ész cselekvésének és tettének. Ez azonban látszat. Még akkor is, amikor az élet viharosan átalakul, mint a forradalmi időkben, amikor úgy véljük, hogy minden dolog megváltozik, még akkor is sokkal több őrződik meg a régiből, mint bárki is gondolná, s új érvényegységgé egyesül az újjal. Mindenesetre a megőrzés nem kevésbé szabad viselkedés, mint a hirtelen fordulat és az újítás. Ezért mind a hagyomány aufklérista kritikája, mind pedig romantikus rehabilitálása messze van a hagy...

"Eközben a felvilágosodás romantikus kritikájára támaszkodhatunk. Mert van a tekintélynek egy formája, melyet a romantika különösen védelmezett: a hagyomány. A hagyomány és a szokás által szentesített dolgoknak névtelen autoritása van, s történetileg véges létünket az határozza meg, hogy nem csupán az ésszel beláthatónak, hanem a hagyomány tekintélyének is hatalma van cselekedeteink és viselkedésünk felett. Minden nevelés ezen alapul, s ha a nevelés esetében a «gyám» funkciója a gyámolított nagykorúvá válásával meg is szűnik, s a nevelő tekintélyének a helyét a saját belátás és döntés foglalja el, az élettörténeti érettség elérése még egyáltalán nem jelenti azt, hogy az illető úgy lesz a maga ura, hogy megszabadul minden szokástól és hagyománytól. Az erkölcsök valósága például nagymértékben a szokás és a hagyomány által kölcsönzött érvény. Szabadon vesszük át, de semmiképp sem szabad belátásból alkotjuk őket vagy indokoljuk meg érvényüket. Ellenkezőleg: épp ez az, amit hagyományna...

"Az ilyesmi azonban egyáltalán nem tartozik az autoritás lényegéhez. Az igaz, hogy tekintélye elsősorban személyeknek van. A személy tekintélye azonban végső soron nem az alávetődés aktusán és az ész lemondásán alapul, hanem az elismerés és a felismerés aktusán – tudniillik azon a felismerésen, hogy a másik személy ítélet és belátás dolgában fölényben van velünk szemben, s ezért ítélete előbbrevaló, azaz elsőbbséget élvez saját ítéletünkkel szemben. Ezzel függ össze, hogy tekintélyt voltaképpen nem lehet kölcsönözni, csak megszerezni, s meg kell szerezni, ha valaki igénybe akarja venni. Elismerésen alapul, s ennyiben magának az észnek egy cselekvésén, az észén, mely tudatában lévén határainak, másoknak jobb belátást tulajdonít." (Gadamer, 200)

"...aki egy szöveget meg akar érteni, az kész engedni a szövegnek, hogy magától mondjon valamit. Ezért a hermeneutikailag iskolázott tudatnak eleve fogékonynak kell lennie a szöveg mássága iránt. Az ilyen fogékonyságnak azonban nem előfeltétele sem a tárgyi «semlegesség», sem önmagunk kikapcsolása, hanem magába foglalja saját előzetes véleményeink és előítéleteink vállalását, melyben megmutatkozik a mi másságunk. Tudatában kell lennünk saját elfogultságunknak, hogy maga a szöveg megmutatkozzék a maga másságában, s ezzel lehetővé váljék számára, hogy tárgyi igazságát kijátszhassa a mi előzetes véleményünkkel szemben." (Gadamer, 193)

"A művelt ember eljutása igazi önmagához együtt jár a dolog magáért-valóságához való eljutással. A művelt ember horizontja különbözik a műveletlenétől. Kettős horizont, amelyben az önmagára irányuló szemlélődés és cselekvés, valamint egy meghatározott dologra irányuló szemlélődés és cselekvés, más szóval a szubjektum horizontja és az objektum horizontja világosan szétválik. A művelt ember a dologhoz való viszonyában képes önmagán felülemelkedni, saját individualitásának köréből kitekinteni, s a dolgot mint olyant a magáért-valóságában szemlélni és kezelni. Más szóval: képes a tényleges objektivitásra, a dologhoz való szabad viszonyulásra. A művelt ember tehát autonóm személyiség, aki az értelem álláspontjáról képes viszonyulni mind önnön szubjektív individualitásához, mind a dolog objektív tárgyiságához, mindkét vonatkozásban kiteljesítve és megőrizve szabadságát. Ugyanakkor az autonóm személyiség nem zárkózik önmagába, hanem részt vesz az emberi közösség, a társadalom életében, é...

„A képzésben benne rejlik az általános érzék a mérték és távolságtartás iránt, s ennyiben az is, hogy önmagunk fölé emelkedünk, az általánossághoz. Mert hiszen önmagunkat és saját céljainkat distanciával szemlélni azt jelenti: úgy nézni, ahogy a többiek nézik.” (Gadamer, 35)

" A képzés hegeli koncepciójának lényegét Gadamer ekként összegezi: «Az emberi képzés általános lényege az, hogy általános  szellemi lénnyé  tesszük magunkat.» (Az én kiemelésem – V. K.).  Mit jelent ebben az összefüggésben az, hogy az ember «szellemi lénnyé» válik? Elsősorban azt jelenti, hogy szubsztanciális változáson esik át. Az igazi emberi szubsztancia, a  szellemi szubsztancia  hatja át a művelt ember minden életmegnyilvánulását, egész emberi valóját. Az egyén szabaddá válik a vágy tárgyával szemben, felszabadul a partikuláris létkörülményeiből és az antropológiai adottságaiból adódó indulatok, emóciók, szükségletek kényszerítő ereje alól, s képessé válik az  értelem  álláspontjának érvényesítésére az élet minden területén. A  Bildung  «az ember második születése», melynek során a természetes egyén  szabad  individuummá válik, aki felkészült a racionális cselekvésre és a társadalmilag elismert, értékes funkciók betöltésére." ...

" Hegel abból az előfeltevésből indul ki, hogy az ember „nem természettől fogva az, aminek lennie kell”, s ezért van szüksége képzésre. A képzés lényegét az  általánossághoz való felemelkedés ben látja. A nevelés, oktatás révén az egyén saját tevékenysége közvetítésével és a maga egyéni módján világa „képévé” (Bild) válik, és éppen ez a kiteljesedés teszi képessé őt arra, hogy a társadalom autonóm tagjaként értelmesen cselekedjék ebben a világban és formálja (bilden) is a világot. A képzés a partikuláris, a különös feláldozását követeli az általánosért. Aki átengedi magát a partikularitásnak, aki pillanatnyi problémáinak és érdekeinek korlátozott szemszögéből ítél és ért meg mindent, az képzetlen, műveletlen. A képzés és a műveltség viszont annak a képességnek a kifejlesztését jelenti, hogy az ember megértse  mások  gondolatát és álláspontját, hogy képes legyen – Gadamer szavaival – „az idegenben felismerni a sajátot” és „otthonossá válni benne”, valamint ráérezzen és érd...

"Although Humboldt had so little good to say of worldly success, it was not pure introspection or day-dreaming that delighted him, not mental activity with no external object, but on the contrary a ceaseless turning over in his mind of the results of his experience in his quest for understanding, a distillation of the widest possible experience of life into wisdom. It is in this sense that he aimed at universality. While at his busiest with plans for educational reform he writes:  «My life must continue to be, as before, one of contemplation and reflection. In general, perhaps the best thing a man can do with his life is to take away with him a living picture of the world, properly unified. For me in particular no task is more suited, more imposed upon me by my nature.» He had said the same in the early days in Rome:  «He who can say to himself when he dies: ‘I have grasped and made into a part of my humanity as much of the world as I could’, that man has reached fulfilment......

"The true end of man, not that which his transient wishes suggest to him, but that which eternal immutable reason prescribes, is the highest possible development of his powers into a well-proportioned whole. For culture of this kind freedom is the first and indispensable condition." (Humboldt, idézi Bruford, 16)

"Like Goethe's Wilhelm Meister and like Goethe himself he did not want his character to be a product of chance, though he knew well that he could never be, and did not wish to be, other than himself. «Bildung» meant for him the weeding of his mental and emotional garden, the Ciceronian «cultura animi» in its original sense, that of the Greek «paideia» as it was understood in the Hellenistic age. M. Marrou, in his Histoire de l'education dans l'antiquité , reminds us of a phrase used by Plotinus, «modeler sa propre statue», which he paraphrases as follows:  «Se faire soi-même; dégager de l'enfant qu’on a d’abord été, de l’être mal dégrossi qu'on risque de demeurer, l’homme pleinement homme dont on entrevoit la figure idéale, telle est l'oeuvre de toute la vie, l'oeuvre unique à laquelle cette vie puisse être noblement consacrée.» (Bruford, 14) DeepL: Ez egy élet munkája, az egyetlen munka, amelynek ezt az életet nemesen lehet szentelni: önmagunk megterem...