Olvasónapló

"Nyilvánvaló, hogy lényeges különbség van az olyan néző között, aki teljesen átadja magát a művészet játékának, s az olyan között, aki puszta kíváncsiságból leli örömét a nézelődésben. A kíváncsiságnak is az a sajátossága, hogy úgyszólván magával ragadja a látvány, teljesen belefeledkezik, s nem tud elszakadni tőle. A kíváncsiság tárgyát azonban az jellemzi, hogy alapjában véve nincs hozzá semmi közünk. A néző számára nincs értelme. Nincs benne semmi, amire valóban vissza tudna térni, és amiben koncentrálódhatna. Mert hiszen a látvány izgalma az újdonság, tehát az absztrakt másság formai minőségén alapul. Ez abban mutatkozik meg, hogy dialektikus kiegészítője az unalmassá válás és a közöny. Ezzel szemben az, ami a művészet játékaként mutatkozik meg a nézőnek, nem merül ki a pillanat puszta elragadottságában, hanem a továbbtartás igényét és egy igény továbbtartását foglalja magába." (Gadamer, 102)

"Tehát az utánzásnak mint megmutatásnak elsőrangú megismerési funkciója van. Ezért az utánzás fogalma mindaddig elégséges maradhatott a művészetelméletben, amíg a művészet ismeretjelentőségét nem vonták kétségbe. Ez azonban csak addig érvényes, amíg bizonyosnak számít, hogy az igaz megismerése a lényeg megismerése, ugyanis a művészet nyilvánvalóan az ilyen megismerést szolgálja. Ezzel szemben a modern tudomány nominalizmusának és valóságfogalmának, melyből Kant az esztétikát illetően agnosztikus következtetéseket vont le, az volt az ára, hogy a mimézis fogalma elveszítette esztétikai érvényét." (Gadamer, 97)

"A közvetlenségre, a pillanat zsenialítására, az «élmény» jelentőségére való hivatkozás nem állhat meg az emberi egzisztenciának az önmegértés kontinuitására és egységére tartott igényével szemben. A művészet tapasztalatát nem szabad az esztétikai tudat közvetlenségébe szorítani. Ez a negatív belátás pozitíve azt jelenti: a művészet megismerés, és a műalkotás tapasztalata ebben a megismerésben részesít bennünket." (Gadamer, 85) "Vajon a művészetben nem rejlik ismeret? A művészet tapasztalatában nem rejlik-e olyan igazságigény, mely kétségkívül különbözik a tudományétól, de ugyanolyan kétségtelen, hogy nem gyengébb annál? S az esztétikának nem éppen azt kell-e megalapoznia, hogy a művészet tapasztalata a megismerés sajátos módja, mely különbözik attól az érzéki megismeréstől, amely a tudománynak azokat a végső adatokat közvetíti, amelyekből felépíti a természet ismeretét, s kétségkívül különbözik minden erkölcsi észismerettől és minden fogalmi ismerettől, de mégis megisme...

"S ahogy az az idegenség, melyet a mechanika korszaka érzett a természettel mint természeti világgal szemben, ismeretelméletileg az öntudat fogalmában és a «világos és jól tagolt percepció» módszerré fejlesztett, bizonyosságot garantáló szabályaiban fejeződött ki, úgy a 19. századi szellemtudományok is hasonló idegenséget éreztek a történeti világgal szemben. A múlt szellemi alkotásai, a művészet és a történelem immár nem tartoznak a jelen magától értetődő tartalmához, hanem tárgyak, melyeket kutatni kell, adottságok, melyekből megjeleníthető a múlt. Így Diltheyt is az adottnak a fogalma vezérli, amikor megalkotja az élmény fogalmát." (Gadamer, 66)

"S amikor a witet és a humourt ennek alapján értelmezi [Shaftesbury], akkor ebben is régi római fogalmakat követ, melyek a humanitasba a finom viselkedést is beleértették, az olyan ember viselkedését, aki érti a tréfát, és tréfálkozik, mert biztos benne, hogy a szemben állóval egy mélyebb szolidaritás kapcsolja össze." (Gadamer, 41)

"A gyakorlati tudás, a phronészisz másfajta tudás. Ez mindenekelőtt azt jelenti, hogy a konkrét szituációra irányul. Tehát a «körülményeket» azok végtelen változatosságában kell megragadnia. ... Az arisztotelészi ellentét még valami mást is jelent, mint az általános elvekből levezetett tudás és a konkrét tudása közti ellentét. Nem is csupán azt a képességet jelenti, hogy az egyest aláfoglaljuk az általánosnak, s melyet «ítélőerőnek» nevezünk. Sokkal inkább egy pozitív etikai mozzanat érezteti benne hatását, mely bekerül a sensus communisról szóló római-sztoikus tanításba. A konkrét szituáció megragadása és a vele való erkölcsi megbirkózás azt követeli, hogy az adottat ilyeténképp aláfoglaljuk az általánosnak, azaz a célnak, melyet követünk, hogy ezáltal érvényre jusson a helyes. Tehát már eleve előfeltételezi az akarat valamilyen irányát, ez pedig azt jelenti, hogy előfeltételez valamilyen erkölcsi létet [hexis]. Ezért a phronészisz Arisztotelész szerint «szellemi erény». Nem egys...

"Mivel az ilyen érzék nem egyszerűen természeti adottság, joggal beszélünk esztétikai vagy történeti tudatról, nem pedig érzékről. Az ilyen tudat azonban nagyon is az érzékek közvetlenségével viselkedik, tehát az egyes esetekben biztosan tud választani és értékelni, akkor is, ha ezt nem tudja megindokolni. Például akinek van esztétikai érzéke, az meg tudja különböztetni egymástól a szépet és a rútat, a jó és a rossz minőséget, s akinek van történeti érzéke, az tudja, hogy egy kor számára mi lehetséges és mi nem, s van érzéke a múlt mássága iránt, mely megkülönbözteti a jelentől." (Gadamer, 35)

"Ugyanez érvényes azonban a «tapintat» fogalmára is, melyet Helmholtz használ. Tapintaton egy meghatározott érzékenységet és érzékelési képességet értünk az olyan szituációk és a bennük való viselkedés iránt, amelyekre nézve nem rendelkezünk általános elvekből eredő tudással. Ezért a tapintathoz lényegileg hozzátartozik a ki-nem-mondottság és a kimondhatatlanság. Mondhatunk valamit tapintatosan. De ez mindig azt jelenti, hogy valamit tapintatosan megkerülünk és elhallgatunk, s tapintatlanság kimondani olyasmit, amit csak megkerülni lehet. A megkerülés azonban nem azt jelenti, hogy eltekintünk valamitől, hanem azt, hogy úgy tartjuk szem előtt, hogy ne ütközzünk bele, elhaladjunk mellette. Ezért a tapintat segít bennünket abban, hogy távolságot tartsunk, kerüli a megütköztetőt, a tolakodást és a személy intimszférájának a megsértését." (Gadamer, 35) Takt

"Az emlékezetet képezni kell. Mert az emlékezet nem általában vett és bárminek a számára való emlékezet. Bizonyos dolgok számára van emlékezetünk, mások számára nincs, van, amit meg akarunk őrizni az emlékezetünkben, mást viszont száműzni akarunk belőle. Ideje lenne, hogy az emlékezet fenoménját megszabadítsuk képességpszichológiai nivellálásától, s az ember véges-történeti létének egyik lényegi vonását ismerjük fel benne. A megőrzés és az emlékezés viszonyához hozzátartozik a felejtés, mely nem csupán hiány és fogyatékosság, hanem, ahogy Nietzsche hangsúlyozta, a szellem egyik életfeltétele. Csak a felejtés révén válik lehetővé a szellem teljes megújulása, az a képessége, hogy mindent friss szemmel nézzen, úgy, hogy a rég ismert sokrétű egységgé olvad össze az újonnan látottal. A «megőrzés» ugyanis kétértelmű. Mint emlékezet [mnémé] összefüggésben áll az emlékezéssel [anamnézis]. (Gadamer, 35)

"Az idegenben felismerni a sajátot, otthonossá válni benne – ez az alapmozgása a szellemnek, melynek léte csak abban áll, hogy a máslétből visszatér önmagához. Ennyiben minden elméleti képzés, az idegen nyelvek és képzetvilágok feldolgozása is, egy olyan képzési folyamat puszta továbbfolytatása, mely sokkal korábban kezdődik. Minden egyes individuum, amely természeti lényéből a szellemibe emelkedik, népének nyelvében, erkölcsében, intézményeiben előre adott szubsztanciára talál, melyet, miként a nyelvtanulásban, el kell sajátítani. Így az egyes egyén eleve mindig a képzés útján halad, s állandóan csökkenti saját természetiségét, mert a világot, amelybe belenő, a nyelvben és az erkölcsben az emberek képzik. Hegel hangsúlyozza: a népek az ilyen értelemben vett világukban adtak önmaguknak létet. Önmagukból dolgozták ki, s így önmagukból bocsátották ki azt, amit magukban véve jelentenek." (Gadamer, 34) Hegel: Philosophische Propädeutik alapján.

"A jövőnk rajtunk múlik, nem függünk semmiféle történelmi szükségszerűségtől. Vannak azonban olyan jelentős társadalomfilozófiák, amelyek ellentétes véleménynek adnak hangot. Azt állítják, hogy mindenki arra törekszik, hogy előrejelezze a bekövetkezendő eseményeket; hogy nyilvánvalóan megengedhető egy hadvezér számára, hogy megpróbálja előre látni egy csata végkimenetelét; hogy elmosódnak a határok egy ilyen előrejelzés és a történelmi próféciák között. Azt állítják, hogy általában véve a tudomány feladata az, hogy előrejelzéseket tegyen, vagy pontosítsa és biztosabb alapokra helyezze mindennapi előrejelzéseinket; és hogy a társadalomtudományoknak kiváltképpen az a feladata, hogy hosszú távú történelmi próféciákkal lásson [sic!] el bennünket. Úgy vélik, fölfedezték a történelem törvényeit, amelyek lehetővé teszik, hogy megjövendöljék a történeti események folyamát. Az ilyen követelésekkel fellépő különféle társadalomfilozófiákat a historicizmus elnevezéssel jelöltem." (Popper...

"A racionalizmust ezzel szemben Popper egyszerűen olyan viselkedési attitűdként határozza meg, mely kész arra, hogy «meghallgassa a kritikai érveket és tanuljon a tapasztalatból». A racionalizmus ezek szerint hit abban, hogy az érvek és a gondos megfigyelés segítségével az emberek egyetértésre juthatnak. Alapja a tudományosság, mely az igazság és az objektivitás keresésében kooperációt tesz szükségessé." (Kelemen, 5) A Popper-idézet forrása: The Open Society..., 1963. II., 233.

"Lukács irracionalizmus-fogalmának értelmezéséhez szükség van az értelem és az ész klasszikus distinkciójára, hiszen az ő elemzésében az irracionalizmus azon a ponton születik, ahol nyilvánvalóvá válnak a pusztán értelemszerű gondolkodás korlátai, s ugyanakkor nehézségekbe ütközik az értelem szintjéről az ész szintjére való áttérés. Az irracionalizmus annál az útelágazásnál jelentkezik, ahol a megismerés előtt tornyosuló akadályok csak a dialektikus ész segítségével len­nének legyőzhetők. «Értelem és megismerés egyenlősítése, az a felfogás, hogy az értelem korlátai a megismerésnek általában korlátai, az »észfelettiségnek« (az intuíciónak stb.) beállítása ott, ahol az ésszerű megismeréshez való továbbhaladás lehetséges és szükséges: ezek a filozófiai irracionalizmusnak legáltalánosabb ismertetőjegyei.»” (Kelemen, 4-5) A Lukács-idézet Az ész trónfosztásából van, 1965, 72. o.

"Ezért arra kell emlékeztetni — még akkor is, sőt elsősorban akkor, ha a szellem emberei lépnek a politika színpadára —, hogy a politikának, mint a véges szférájának, meg kell adni ugyan a neki járó jogokat, ám a kontingens történeti pillanatot nem szabad oly mértékben abszolutizálnunk, hogy elfeledjük a szellemet s az igazságot. S ha ezt nem feledjük, s a politika szerepét a változtatásban nem becsüljük mértéktelenül túl; ha az egyesre pillantva, az általánosra is pillantunk, az egyesben az általánosra pillantunk; ha a végest az őt megillető helyre utaljuk — akkor még a valóban gyökeres változást is jobban előmozdíthatjuk." (Fehér, 81)

"Egy olyan hermeneutikai közösség eszméje, melynek tagjai önmaguk vé­gességének és történetiségének tudatában, egymással dialogikus viszonyban állva, egymás iránt nyitottak, tudják és akarják egymást meghallani, tudnak és képesek egymással kommunikálni, nem utolsósorban pedig nem a vezér és a követő viszonyában állnak egymással – egy ilyen közösség eszméje az osztály nélküli társadalom – tetszetős, ám a valóságtól elrugaszkodott s önmaga ellentétébe, zsarnoki elnyomásba torkolló – utópiájának nem pusz­tán konkuráló alternatívája, de – épp ezáltal – egyúttal (egy a német filozófiai szaknyelvben használt kifejezéssel élve) utódfogalma [Nachfolgebegriff] is." (Fehér, 509)

"Az emberek, akiknek az élet nagy kérdéseire tájékozódási pontokat nyújt a filozófia: ezek az emberek alkothatnak közösséget. Róluk mondható, hogy közös világuk, szellemi világuk van. A világ különben, melyben a hétközna­pokban élünk, csupán instrumentális értelemben közös. Amint az élet nagy kérdései jönnek szóba – föltéve, hogy kinek-kinek egyáltalán szóba jönnek – a világok közössége hirtelen megszűnik, s mindenki belép a maga egyedi világába. A közösség tehát szellemi. Közösséget persze – mint említettem – nemcsak a filozófia teremt, ott van az irodalom, a hagyomány, a szokások és erkölcsök. Ám a filozófia – a körvonalazott értelemben – paradigmatikus közösséget képes teremteni." (Fehér, 507)

"A filozófus politikai állásfoglalásának hordereje tehát abban áll, hogy a cselekvésben is az igazság őrzője, nem pedig az igazság nélküli cselekvés lovagja. [...] Amiről szó van, nem annyira a filozófiának a praxisban történő megvalósítása, mint inkább az igazságnak a jelenléte – a praxisban is.” (Luigi Pareyson, idézi Fehér M. István: Nemzet, filozófia, tudomány. A hazai filozófiai munkálkodás ágai és jelentősége, Existentia, 1992., 504.)

"What I do think is this, if a philosophy is to bring happiness, it should be inspired by kindly feeling. Now, Marx is not inspired by a kindly feeling. Marx pretended that he wanted the happiness of the proletariat, what he really wanted was the unhappiness of the Bourgeois. And it was because of that negative element, because of that hate element, that his philosophy produced disaster. A philosophy which aims to go good must be one inspired by kindly feeling, and not by unkindly feeling. (Bertrand Russell) https://youtu.be/xL_sMXfzzyA?si=p66i6S8Mw6-egp8j