Az ész trónfosztása

"Schopenhauer és különösen Nietzsche óta az irracionalista pesszimizmus szétbomlasztja azt a meggyőződést, hogy létezik egy objektív külvilág, hogy ennek elfogulatlan és alapos megismerése kiutat mutathatna abból a problematikából, amely a kétségbeesést kelti. A világ megismerése itt mindinkább — fokozódóan önkényes — világértelmezéssé változik. Ez a filozófiai tendencia természetszerűen fokozza ennek a rétegnek mindent a «felsőbbségtől» váró magatartását, mert számára az életben sem tárgyi összefüggések tárgyi elemzéséről van szó, hanem elhatározások értelmezéséről, amelyek motívumainak ismeretleneknek kell maradniok. S minden további nélkül is világos, hogy itt rejlik egyik társadalomlélektani forrása a csodavárásnak: lehet a helyzet kétségbeejtő, de az «istenáldotta zseni» (Bismarck, II. Vilmos, Hitler) «teremtő intuíció» által kiutat talál majd. Világos továbbá az is, hogy minél veszélyeztetettebb a «biztonság», minél közvetlenebbül maga az egyéni egzisztencia forog kockán, annál intenzívebb lesz ez a hiszékenység, ez a csodavárás. Itt tehát a német középrétegnek régi, hagyományos gyengeségéről van szó, amelynek kerülete a nietzschei filozófiától a söröző nyárspolgárok átlagos magatartásának pszichológiájáig ér." (Lukács György, 66)