A fasizmus mint a barbárság elméleti és gyakorlati rendszere

"Ez a védtelenség csak erősebb lett azáltal, hogy az életben is a nemzeti lét valamennyi problémája szintúgy összefügött ezzel a világnézeti kérdéssel. Elvégre a versailles-i béke végrehajtását az egész nemzeti megaláztatással egyetemben szintén a «reálpolitikai ésszerűség» érveivel támasztották alá. Ebből a tömegek számára a következő elvileg hibás, ám az életből, a politikai gyakorlatból fakadó dilemma adódott: vagy «ésszerűen» elfogadják a nemzeti megaláztatást, vagy pedig harcba szállnak irracionális hősiességgel, a csodában bízva. Így aztán ezekben a tömegekben gyökeret ver az ésszel szembeni hitetlenség, az ész lefokozása, meddőnek, árulónak, elvetemültnek való beállítása. Annál is inkább, mivel a válság alatt — az osztályhelyzet különbségeinek megfelelő eltérésekkel — itt hasonló konfliktusok támadnak, mint a proletariátusban, hiszen a weimari köztársaság kormányzó pártjai is minden egyes népszerűtlen és a tömegek érdekeit mélyen sértő intézkedésnél mindenkor az «észre» hivatkoztak. Az észellenes tendencia itt természetesen sokkal erősebben kapcsolódik a nemzeti és a társadalmi kérdések egységéhez, mint a proletariátusnál. És természetes, hogy a világnézeti irracionalizmus, amely mint fentebb kimutattuk, ebben az időszakban eluralkodott a polgári-köztársasági pártok elméletében, így álfilozófiai alapot adott e tömeghangulatoknak."  (Lukács György)