A fasizmus mint a barbárság elméleti és gyakorlati rendszere

"Ilymódon a reformista «ész» a munkásosztályt nemcsak az imperialista kapitalizmus, nemcsak a hatalomátvételre felkészülő fasizmussal szemben tette gyakorlatilag ellenállásra képtelenné, hanem rossz hírbe keverte és szétzüllesztette azt a régi meggyőződést is, hogy a történelmi fejlődés ésszerű és helyesen irányított harcokon át elvezet a munkásosztály napi helyzetének megjavításához, és végső soron teljes felszabadításához. [...]

Ez a fejlődés igen sokféle következménnyel járt magán a munkásosztályon belül. Egy viszonylag nagy élcsapat elfordult a reformizmustól, hogy a marxizmus régi hagyományait új, az imperialista korszaknak megfelelő formában, a leninizmus formájában építse tovább. Egy széles réteg megrekedt ennek a «reálpolitikai ésszerűségnek» a szintjén, és gyakorlatilag képtelenné vált a fasizmus elleni hatékony küzdelemre. Volt azonban egy aránylag számottevő tömeg, különösen a kétségbeejtő válsághelyzet miatt türelmetlenné vált fiatal munkások között, akikben ez a fejlődés megrendítette a hitet általában az észben, a történelmi fejlődés forradalmi ésszerűségében, az értelem és a forradalom benső kapcsolatában és összetartozandóságában. Ebben a rétegben tehát, éppen mert a reformizmustól kapott elméleti és gyakorlati nevelést, megvolt a készség arra, hogy világnézetébe befogadja az észellenesség modern tendenciáját, az ész és a tudomány lebecsülését, és átadja magát a mítosz csodahitének." (Lukács György)