Kapitalista realizmus
"Egy példa: felszólítottam az egyik diákot, hogy mondja meg, miért visel állandóan fejhallgatót az órán. Azt válaszolta, hogy a dolognak nincs jelentősége, mivel nem hallgat rajta zenét. Egy másik órán nagyon alacsony hangerőn játszott le valamit, de anélkül, hogy a fején lett volna. Mikor arra kértem, kapcsolja ki, azt válaszolta, hogy még ő maga sem hallja. Miért hordott fejhallgatót, ha nem hallgatott rajta zenét, miért kapcsolt be zenét, ha nem volt rajta fejhallgató? Mert a fejhallgató viselése vagy a tudat, hogy a zene szól (még ha nem is hallja), megnyugtatta afelől, hogy a mátrix továbbra is ott van, egy karnyújtásnyira. Az interpasszívitás klasszikus példája ez: ha a zene megy, még ha ő nem is hallja, a lejátszó helyette is tudja élvezni azt. A pop szerepe, mint azt a fejhallgató jelzi, maga is passziválódott: ennek a generációnak a könnyűzene már nem a társadalmi térben zajló kultúraformáló erő, hanem a privát OedIpod fogyasztói boldogságába való visszavonulás, a szociális szférával szembeni elhatárolódás eszköze." (Mark Fisher)
Az interpasszivitás igen jó szó.
ReplyDeleteA kultúra "áru voltáról" már a szocban is vitatkoztak, sőt a Fordulat folyóirat 30. számának (Kultúra és kapitalizmus) is ez a fő témája.
Fishernek a kafkai hasonlata elég pontosan leírja ugyanazt, mint tkp. Harari is - az arctalan bekebelezés kultúrája hogyan teszi mindenkori realitássá a kaitalizmus logikáját. Kérdés, hogy akkor tényleg Fukuyamának van-e igaza, tehát hogy a történelem abban az értelemben véget ért, hogy az állandósult konstrukcióból nem szabadulni, önmaga foglyává válik. Hm.