Olvasónapló

"Kétségkívül minden tettnek megvan az indítéka, celja és elve, de a cselekvés maga, bár kihirdeti célját és nyilvánvalóvá teszi elvét, a cselekvő legbensőbb indítekait nem tárja fel. Az indítékok sötétben vannak, nem fénylenek, hanem elrejtőznek, s nemcsak mások elől, hanem többnyire a cselekvő elől s introspekciója elől is. Így mivel az indítékok keresése, az a követelés, hogy mindenki tárja fel nyilvánosan legbensőbb motivációját, a lehetetlent tűzi célul, minden szereplőt képmutatóvá változtat. Abban a pillanatban, amint megkezdődik az indítékok feltárása, a képmutatás elkezd megmérgezni minden emberi kapcsolatot." (Arendt, 126-127)

"...a történelem korábbi részében nincs előzménye és megfelelője az elmúlt, századok forradalmi szellemének, amely a felszabadulás és egy olyan új ház felépítésének a vágya, ahol ellakhat a szabadság." (Arendt, 45)

"[a görögök] Sem az egyenlőséget, sem a szabadságot nem tartották az emberi természet inherens tulajdonságának, egyik sem volt phüszei , természettől adott és magától értetődő, hanem nomó eredt mind a kettő, vagyis konvencionális volt és mesterséges, emberi erőfeszítés eredménye, s az ember által létrehozott világ tulajdonsága." (Arendt, 39)

"Mármost ha nincsenek ilyen egymástól elkülönülő horizontok, egyáltalán miért beszélünk horizont-összeolvadásról, s nem egyszerűen új horizont képződéséről, mely kitolja határait a hagyomány mélyébe? Ha ezt a kérdést feltesszük, akkor elismerjük annak a szituációnak a sajátszerűségét, melyben a megértés tudományos feladattá válik, s elismerjük, hogy ezt a szituációt végre csakugyan hermeneutikai szituációként kell kidolgozni. A hagyománnyal való minden találkozás, melyet történeti tudattal hajtunk végre, tapasztalja a szöveg és a jelen közti feszültséget. A hermeneutikai feladat abban áll, hogy ezt a feszültséget ne leplezzük el naiv összehangolással, hanem tudatosan kibontsuk. Ezért a hermeneutikai hozzáálláshoz szükségképp hozzátartozik a történeti horizont felvázolása, mely különbözik a jelen horizontjától. A történeti tudat tudatában van saját másságának, s ezért a hagyomány horizontját elkülöníti a saját horizontjától. Másrészt azonban ő maga, mint igyekeztünk kimutatni, csak...

"Mindkét esetben arról van szó, hogy a megértő úgyszólván kivonja magát a megértés szituációjából. Ő maga elérhetetlen. Miközben a másik személy álláspontját eleve bekalkuláljuk abba, amit mondani akar, saját álláspontunkat biztonságba helyezzük azáltal, hogy megközelíthetetlenné tesszük. A történeti gondolkodás kialakulásánál láttuk, hogy az valóban végrehajtja ezt a kétértelmű átmenetet az eszköztől a célhoz, tehát céllá teszi azt, ami csak eszköz. A történetileg megértett szövegtől a szó szoros értelmében elragadja azt az igényét, hogy valami igazat mondjon. Úgy véli, hogy megért, amikor a hagyományt történeti álláspontról nézi, azaz belehelyezkedik a történeti szituációba, és megpróbálja rekonstruálni a történeti horizontot. Ha ezt tesszük, valójában elvileg lemondunk arról az igényről, hogy a hagyományban olyan igazságra bukkanjunk, amely a mi számunkra is érvényes és érthető. Ennyiben a másik másságának az ilyen elismerése, mely ezt a másságot objektív megismerés tárgyává te...

"A horizont az a látókör, amely mindent átfog és körülzár, ami egy pontról látható. Például a gondolkodó tudatra vonatkozóan szokás beszélni szűk horizontról, a horizont lehetséges tágításáról, új horizont feltárulásáról stb. A filozófiai nyelvben főleg Nietzsche és Husserl óta terjedt el ez a szóhasználat a gondolkodás szükségképp véges meghatározottságának és a látókörbővülés haladástörvényének a jellemzésére. Akinek nincs horizontja, az nem lát elég messze, s ezért túlbecsüli a közelit. S megfordítva: akinek van horizontja, az nem szorítkozik a legközelebb levőre, hanem képes távolabb látni. Akinek van horizontja, az minden dolog jelentőségét helyesen tudja felmérni ezen a horizonton belül, közelsége és távolisága, nagysága és kicsinysége tekintetében." (Gadamer, 214)