Olvasónapló

"Mikor megszokott cselekvést gépiesen viszünk végbe, mikor az alvajáró automatikusan játssza álmát, az eszméletlenség lehet abszolút; de ezúttal onnan származik, hogy a cselekvés elképzelését sakkban tartja maga a cselekvés, mely a képzethez oly tökéletesen hasonló s oly pontosan beleilleszkedik, hogy semmiféle eszmélés onnan ki nem csurranhat többé. A képzetet eldugaszolja a cselekvés. A bizonyiték az, hogy ha a cselekvés elvégzését valami akadály gátolja, vagy megállítja, az eszmélés azonnal felütheti fejét. Ott volt tehát, de közömbösitette a cselekvés, mely eltömte saját képzetét. Az akadály semmi pozitivet nem teremtett; egyszerűen ürességet csinált, dugót húzott, A képzetnek és a cselekvésnek ez az össze nem illése épen az, amit eszmélésnek hivunk. Ezt a pontot elmélyítve azt találnók, hogy az eszmélet a lehetséges cselekvések vagy virtuális tevékenység zónáján maradó világosság, mely körülfogja az élő lénynek valóban végbevitt cselekedetét. Habozást vagy választást jelent. ...

"A valóságban ugyanis éles ellentét van egy olyan feltételezett oktatás között, amelyet az a szándék vezérelne, hogy — állandó és módszeres magyarázat révén — a minimumra csökkentse a kóddal kapcsolatos félreértéseket, és azon oktatási módok között, amelyek mentesíthetik magukat az üzenet kódjának tételes megtanításától, mert — valamiféle alapvető hallgatólagos megegyezés folytán — csakis olyan közönséghez szólnak, amelyet az észrevétlen familiarizáció már jó előre fölkészített a hallgatólagos célzások megértésére. Az a pedagógiai munka tehát, amelyet kifejezetten az az igény irányítana, hogy módszeresen növelje hatásfokát, tudatosan törekedne arra, hogy csökkentse az üzenetkibocsátás szintje és a befogadás szintje közötti távolságot. Ezt többféleképpen valósíthatja mez: vagy úgy, hogy oly módon emeli a befogadás szintjét, hogy az üzenettel együtt az üzenet megfejtésének kódját is a befogadó rendelkezésére bocsátja, mégpedig olyan kifejezésformában (szóban, írásban vagy mozdulatok...

"...a pedagógiai tevékenységnek sohasem csak egy tartalmat kell átadnia, hanem el kell fogadtatnia e tartalom értékét is." (Bourdieu, 30)

"Az előkelő távolságtartás, a mértéktartó fesztelenség és a mesterkélt természetesség alkotják minden nagyvilági kód lényegét, s mindez élesen szemben áll a népnyelv kifejező erejével és expresszionizmusával, amely olyasmiben nyilvánul meg, hogy ez a nyelv előszeretettel ugrik át egyik egyedi esetről a másikra, az illusztrációról a parabolára, nem szereti a patetikus előadásmódot vagy az érzelmek dagályosságát, kedveli a csúfolódást, a jókedvet és a malacságokat. E sajátosságok azon osztályok létezési formáit és beszédmódját jellemzik, amelyek sohasem rendelkeznek teljesen azokkal a társadalmi feltételekkel, amelyeknek alapján különbséget tehetnek az objektív lejegyzés és a szubjektív megjegyzés között, vagy a látott tárgy és aközött, ami a látott tárgyból a választott nézőpontnak tudható be." (Bourdieu, 20)

"...a tartalmilag szubjektív elemek kölcsönös egymáshoz viszonyulásuk formájában szert tehetnek arra, vagy jelenthetik azt, amit objektivitásnak nevezünk." (Simmel, 100)

"Kétségtelen, hogy bármely tétel igazsága csak olyan kritériumok alapján ismerhető fel, amelyek eleve biztosak, általánosak, s túlnyúlnak az egyedin; ezek a kritériumok korlátozódhatnak egyes területekre, s legitimációjukat meríthetik náluk is magasabb kritériumokból; ily módon ismeretek sora épül egymásra, melyek mindegyike csak valamilyen másik ismeretet feltételezve érvényes. Csakhogy egy ilyen sornak, hogy ne a levegőben lebegjen, sőt egyáltalán hogy lehetséges lehessen, valahol kell lennie egy végső alapjának, egy olyan legmagasabb rendű instanciának, amely igazolja az összes többi tagot, miközben maga nem szorul ilyen igazolásra. Ebbe a sémába kell betagozódnia tényleges megismerésünknek, ez a séma köti hozzá e megismerés minden feltételtől függő és viszonylagos elemét immár nem feltételtől függő tudáshoz. Csakhogy azt sohasem tudhatjuk meg, mi is lenne ez az abszolút ismeret." (Simmel, 84)